Ezen az oldalon tagjainktól kapott visszaemlékezések láthatóak.
Aki szívesen írna egy saját visszatekintést, személyes élményekkel és gondolatokkal, kérjük jelezze.
Csihák György
Tuzson Tibor volt Voralbergben, aki még tartotta a frontot, amikor Zürichbe költöztünk és mondta, hogy itt is fel kellene újítani a mérnök egyesületet. Régebben volt, de most nincs. Akkor összeálltunk néhányan, és mivel feleségem mérnök, volt ott néhány kollégája és újrakezdtük. Vállalatunkból akkor kiszolgált egy stencilező gép, azzal kezdte az egyesület a munkáját. Nos, ami most van - ahhoz képest az Neander völgy volt. Kézbe vette Nagy Csaba a dolgot és lassan szaporodtunk. Oplatka Gábor alatt aztán kiszélesedett a dolog. Öröm látni, hogy milyen fa terebélyesedett az egészből. Meglepetéssel látom, hogy találtak egy felvételemet is. Egyébként az Alumni egy másik szervezet volt.
„Boldog órák szép emlékeképen, rózsafelhők úsztak át az égen.” (Petőfi Sándor: A Tisza)
Amikor Zürichbe költöztünk (1977), akkoriban érkezett oda Lexi (Kostyál Sándor), aki feleségem (Csihák Márta, Magyarországon Urbán Márta) kollegája volt Budapesten. Ő viszont barátságban állt Nagy Csabával. Koncz Tihamérnak már jól menő mérnökirodája volt akkor Zürichben – sok, mindenhonnan érkező magyar kezdhette nála pályafutását. Amint megtanultak németül, természetesen odébb állhattak. Sokfelől érkeztünk, mert jött magyar nemcsak Magyarországról, de a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből is. Akkoriban előkeveredett Jankovich Pisti is és ő találta ki, hogy időnként béreljünk egy hajót a Zürichi tó partján, a hozzá tartozó parttal, ahol azután nagyszerű bulikat rendeztünk. Ő ott mutatta be legújabb festményeit, előadta nyári vitorlás kalandjait és mindég mesélte, miként járt a túlvilágban. Mi meg azzal ugrattuk, hogy meg kéne írja, mire egyszerre ott volt a könyve, amivel azután bejárta a fél világot. Az ilyesmi akkoriban még új dolog volt.
Bennünket főleg azért szerettek, mert a feleségem kitűnő csalamádét készített és mindég vittünk egy-két üveggel. A többiek is hoztak ezt-azt - és a világ kerek volt.
Én sem emlékszem, hogy lett volna alapszabály, meg rendezett taggyűlésünk, de gyakran összejöttünk, és ilyenkor született az ötlet, hogy legyen előadás – és lett. Tagja voltunk a „Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetségének” (Weltbund Ungarischer Ingenieure und Architekten; Fédération Mondiale des Ingénieurs et Architectes Hongrois; Federatione Mondiale Degli Ingegneri e Architetti Ungheresi; Sektion Schweiz, CH-8640 Rapperswil, Postfach 223). Gondolom, azért Rapperswil, mert ott lakott Nagy Csaba és Lexi is. (Van még, abból az időből, néhány üres borítékunk meg levélpapírunk.)
Akkor volt még egy csapat Kanadában is (Kanadai Magyar Mérnök Egyesület; 31, Greengate Road, Don Mills M3B IE7, Canada). Ott volt az MMVSZ elnökének, v. Hamvas József lakása is: 11, Goldfinch Court/Ap. 610, Willovdale (Ont.) M2R 2C2 Canada, ahol feleségemmel meg is látogattuk.
Némileg külön csapatot jelentett a soproni erdőmérnökök, szinte egész „társulata”, ami Svájcba költözött 1956-ban.
Néhány érdekes személyiséget nem találok a felsorolásban, akik valahogyan azért odatartoznak.
Gyarmathy György lehetett talán a legismertebb név. Turbinákat tervezett a Brown Boveri cégnél, majd kivitték az USA-ba. Gáspár Sándor, akinek Dübendorfban a gyárában, mindég sikerült egy új jövevénynek állást találnia. Marton Rudi, aki igazán súlyos egyéniség volt, mert vagy két méter magas volt – a hozzá tartozó súllyal. Emmenben kis gyára volt, a „Marton Elektronics” – támogatott sokféle „magyar ügyet”.
Luzerben Balogh Jóska külön fejezetet érdemel. Például neki köszönhető az ottani hegyen felállított 1956-os magyar kereszt. Ezt írta nekem 1999-ben, a magyar külügyminisztérium: „
Nemcsak a trianoni, de a második Nagy Háború utáni, Párizsi Békeszerződés, fent említett kiadása egyesületem honlapján megtalálható – a nevezetes levéllel együtt. Ugyanis Balogh Jóskának mindkettő meg volt, ami azután – a Malmöben élő, v. Kovárczy István jóvoltából – aki több mint 30 éven át, havonta egymaga kiadta az „Északi Vártán” folyóiratot – mindkettő nálam is a könyves polcon van - két-két példányban.
Látom a nevek között Keszi Andrást, aki nem csak mérnök, hanem szintén igen jó festő és abban az időben ő volt Svájcban a legnevesebb festmény-restaurátor.
* * *
Utóbb írtam Bozsóky Jánosról, aki a Zürichi Magyar Egyesület elnöke lett - miáltal, mintegy "hivatalból" járt is mindenfelé. Eszembe jutott, hogy az Oerlikon Bührle AG-nál tervezte a rakétákat. Egy amerikai filmben (magyarul: A halál ötven órája) szerepel, mint egy ottani dolog - az ő esete. Erdélyben ellőtték a harckocsija tornyát, már ballagott hazafelé, amikor megtudta, hogy Torda környékén bezártak egy székely csapatot. Odafordult, áttört a záron és kihozta a bennrekedteket. Ezért lett vitéz - és közben ellőtték a fél karját. A történet a Gallenben élt Somorjai Bélától ered, aki ott valami mérnöki irodában dolgozott, és az akkori és tényleg valódi Vitézi Rend levéltárosa is volt. A betyár akkori bécsi érsek, Kőnig bíboros kicsalta Mindszentyt, akit a pápa hamarosan letett és, visszavonult a bécsi Pázmáneumba (csalta Kőnig Márton Áront is, de ő akkor is azt mondta, mint 1920-ban: ő marad a székelyeinél). A Solothurnban, valami műszaki helyen dolgozó dr. vitéz Nagykállói Nagy Gyulával felkerestük Mindszentyt és a temetése után egy évvel Svájcból mi is elzarándokoltunk Mariazell-be. Ott ült a templomban az első két sorban a magyar főnemesek csoportja, (akiktől kértünk, de magyar ügyre soha nem adtak), akiket az abbé természetesen ebéddel vendégül látott. Mi meg ültünk pár százan szerteszét a köveken és ettük a zsíros kenyerünk. Ebéd után a templomban gyülekeztünk és a vezető pap valamit elmagyarázott és ki akart menni, mire odakiabált Tollas Tibor, hogy Feri bátyám, mondj valamit Mindszenty szenté avatásáról, mire a pap csendben, csak neki, azt mondta, hogy csak nem gondolod, hogy beszélek arról a bolondról. Pár év múltán Budapesten a Széchenyi hegyen lett egy Mindszenty Múzeum, ahol ez a pap lett az igazgató. Nagy Gyulával előzőleg elmentünk Lichtensteinbe a nagyherceg feleségéhez, aki magyar grófnő volt és kaptunk tőle Vaduzban egy utcáról nyíló szobát, ahol ketten berendeztük a Mindszenty Múzeumot: odavittük a kopott, foltozott reverendáját, lyukas cipőjét és még néhány személyes holmiját.
Somorjai előkereste az amerikai tiszteket és a koronaőröket és együtt megírták koronánk menekítésének történetét. Bozsóky segített előkeríteni a őröket. Vele, Nagy Gyulával hárman elmentünk a helyre, ahol a koronázási jelvények egy része el volt ásva és a pontos helyen egy emlék keresztet állítottunk, aminek a felállításához zarándoklatot szerveztünk. Tudtommal azóta is csak az áll ott. Egyesületem szervezésében Somorjai, a még élő koronaőrök jelenlétében, előadta az egész történetet egyszer a budai várban a Hadtörténeti Múzeumba, és egyszer Szentendrén a Nemzetvédelmi Egyetemen, közösen a Vitézi Renddel – de még előtte őstörténeti találkozónkon Felsőőr/Oberwart, 1989-ben; ott volt az USA-ból Pongrátz Gergely és Budapestről Benedek István.
Ígérem, hogy nem írok többet. Ezt is, tényleg csak azért: most akkor ebből mennyi a Mérnök Egyesület? Bozsóky, Somorjai, Nagy mind benne volt – valahogy ebben is, abban is, itt is és ott is. Mára ők is együtt vannak.
Zürich, 2020. június 24.
Csihák György
Ugron Gábor mesél: